Mielőtt hangok hallatszottak volna az ezüstvásznon, mozi történeteket meséltek el a zenén keresztül. Gondoljon a filmtörténelem legemlékezetesebb pillanataira, és nehéz megtalálni azt, amelyikben a zene nem vezérelné az érzelmeket.
Még a szörnyű filmeket is beválthatja egy jól felépített filmzene (lásd: Star Wars: I. epizód - A fantom fenyegetése). A tinédzserek életében futó rettenetes popzene közepette az eredeti hangszerelésű zene még mindig létezik. Még akkor is, amikor a szórakoztatóipar mélyebben a popkultúra kezébe kerül, az egyik szempont állandó maradt: a filmzene.
Ma végtelen lehetőségekkel vagyunk megáldva egy digitális korban, amikor egyetlen cselló képviselheti a leglázongóbb gazembert. Az eredeti kották évről évre egyre erőteljesebbek, főleg olyan új zeneszerzők támadásával, mint Clint Mansell (Requiem For A Dream) és Abel Korzeniowski (Egyetlen ember). Mégis, állandóan John Williams (Csillagok háborúja) és Hans Zimmer (Gladiátor) tökéletes hangjaival gyönyörködünk. A törvényes zeneszerző felvétele egy filmbe ugyanolyan csábító lehet, mint bármelyik színész vagy rendező.
A zene rituális olasz esküvőn vihet minket a táncparkettre, megünnepelhetünk egy zuhanót, kommunikálhatunk földönkívüliekkel, vagy akár valóban félhetünk egy támadó cápától. Gondolj csak arra, hogy a 3. felvonásig még a cápát sem látjuk Jawsban. Addig mindez feszültség, részben a zene által létrehozott.
Nem tagadom, hogy a nagyszerű előadások, a jól megírt forgatókönyvek vagy az igazán egyedi történetek azok, amelyek kiemelkednek és elismerést érdemelnek. Ezek mind elengedhetetlenek a teljes és emlékezetes filmélményhez. De az, amit a zenei munkatársak abszolút semmiből létrehoznak, lehetővé teszi, hogy a közönség olyan skálán kapcsolódjon össze, amelyet el sem tudnak képzelni. Vannak, akik soha nem állítják, hogy "hallják" a zenét, de ilyen ritkán van film anélkül. Ezek kitöltik az üregeket a jelenetek és pillanatok között, ahol másképp nikkelhet és észreveheti minden interakció bonyolult hibáit. Néha finomságokra van szükség az érzelmek felkeltéséhez, míg máskor megköveteli, hogy a zene hangos és az arcod legyen.
Éppen ebben az évben nyerte el Michael Giacchino az Oscar-díjat a legjobb eredeti kottaért. A film önmagában szívszorító és vicces az elejétől a végéig. Azonban az a komolyság, amellyel Giacchino (aki az ABC Lost-ját is pontozza) beszéd helyett zenén keresztül meséli el a történetet, nem csak színes képpé alakítja az animációs funkciót. Adott, hogy az Up remekül íródott, de a zene az, ami személyes engedélyt adott számunkra, hogy sírjunk egy rajzfilmfigura elvesztése miatt.
2010-es legjobb pontszámú jelöltek (James Horner, Buck Sanders, Michael Giacchino, Marco Beltrami, Hans Zimmer)
Képzelje el, mi lenne a Star Wars-saga John Williams ragyogó érintése nélkül. Természetesen az első gondolat valószínűleg az ikonikus címsor volt, és nem is olyan őrült azt gondolni, hogy ez a szám felismerhetőbb, mint a filmek, vagy akár a néhai Darth Vader is. A saga zenéje mélyen hatott rám, mint filmbarátra. Valószínűleg a szerzemények iránti szenvedélyem eredeti forrása, és azon kapom magam, hogy visszatérek hozzá, amikor csak szükségem van néhány dallamra. Legyen szó romantikusan feltöltött Leia hercegnő témájáról, az intenzíven fantasztikus Sorsok Párbajáról vagy a mozgó Bináris naplementéről, mind a hat filmből csak egy szám került a törlés gombra az iTunes-on: Jedi Rocks. Merek bárkit kitartani a vicc teljes 2:50 arányában.
Ritka, hogy a rosszul megkomponált zene miatt a film nézhetetlenné válik. Nem igazán tudok olyan partitúrát elképzelni, amely annyira helytelen volt, hogy az ténylegesen fájt volna az egész film számára. Mégis, egy rosszul elkészített film végtelenül élvezhetőbb lehet a jó zene varázslatos érintésével. Természetesen, visszatérve a Csillagok háborújához, a legújabb trilógiát egy kicsit elviselhetőbbé tették John Williams jóvoltából. Vagy vegye fel a Mission: Impossible 2-t: a nagyközönség nagy része nem szerette, azonban Hans Zimmer ragyogó pontszámmal rendelkezett.
1 2